Bangkok felett folyik a könnyem. Csendben gördül le, senki sem látja, senki sem nézi…
Elutaztunk csodás helyekre, bejártunk egy másik világot, vagy kettőt. Összenőttünk, és összetartozunk. Saját élményeink vannak, sok-sok csodás pillanat. Én vagyok a támasza, és Ő az életem – összegubancolódtunk.
Ez a búcsúéjszakánk ebben a nagy nyüzsgő metropoliszban, ami többször kifacsart és kiköpött magából, ahol először éreztem azt, hogy többszörösen átléptem a határaimat.
De most nem ezt érzem. Látom és érzem már ezt a világot, és igen, talán szeretem is. Érzem, hogy valami megszületőben van. Pont itt. És meg kell, hogy osszam Vele.
Egy kis gondolat. Egy érzés. Egy pici remegés. Ködös érzelemtenger. Boldogan köszöntöm, hiszen olyan régen vártam már rá. Kutattam magamban, ott vagy-e? Mikor jössz? Megküzdöttem érted, sokáig kerestelek, de nem találtalak. És egyszer csak felbukkansz itt, a fények városának tetején, egy túlzásokba eső étteremben. Csak ülök, és figyelem magam. Tényleg te vagy? Komolyan, vagy csak viccelgetsz? Túl romantikus a környezet? Túl sok kisgyereket és kiskutyát láttam magam körül? Túl sok az elvárás?
De nem, te ott vagy, és egyre szilárdabban, egyre láthatóbban belenged a gondolataimat. Örülök neked! Látod, mosolygok!
Életem párja ül velem szemben, néz a szemembe: “Mire gondolsz?”
El merjem mondani? Hiszen eddig soha nem éreztem ezt. De hiszen mi mindig egy hullámhosszon voltunk. Talán benne is megfogalmazódott már. Bimbózik a remény.
“Mi lenne, ha…?”
Látom a szemében a fáradtságot, a küzdelmet, a lemondást. “Nem fér bele az életembe”.
Nem szólok. Az a pici remegés nem múlik. Dédelgetem, maradjon. Vigasztalom, hogy talán van még időnk. Tudom, hogy még nem késő. Még nem. Talán nem… Ugye, nem?
Nézem a város fényeit, hallgatom a zúgását, és csendben, nagyon csendben figyelem az első könnyeim…
