No igen, én is kíváncsi vagyok rá, mi sül ki ebből. De van bennem néhány történet, ami majd kicsordul. A fejemben már évek óta születnek a történetek. Ezek nagy része pont így történt, legalábbis az én szempontomból, és az én érzelmeimen átszűrve. De hát pont én írom, talán néha csak így kellett volna történnie…
Először ezer éve a gimiben jöttek. Emlékszem hosszú-hosszú órákra, amikor a fejemben egymást kergették a változatosabbnál változatosabb történetek arról, hogyan is fogom visszaadni annak a nagymenőnek azt, amit érdemel!!! Azért, mert megcsalt, azért, mert ezt még az orrom alá is dörgölte, ami akkor és ott a világ végét jelentette.
De rájöttem, hogy nem kell mindent visszaadni. Hiszen itt maradt nekem az a pillanat, amikor hajnali kettőkor, sok-sok órás világmegváltó beszélgetés után, a zuhogó, soha nem csituló esőben, bőrig ázva néztünk egymás szemébe, folytak a könnyeink, két kezével átfogta arcomat és azt suttogta nekem: bízz bennem! És én 16 éves szívem minden nyitottságával odafordultam, és igazán, hittel, azt mondtam neki: bízom…
Vagy amikor büszkén röpültem az utcán, a fellegek felett járva, magas talpú klumpában és zöld kismama szabású miniruhában, ami akkor iszonyú menőnek számított, és pontosan tudtam, hogy enyém a világ, hiszen enyém a világ legjobb pasija, akire vezérként néz minden fiúhaverom, és amiért a sárga irigység eszi a lányokat. Ilyen büszke és legyőzhetetlen arccal meneteltem csapatostul a lányokkal tinidiszkóba, amikor az utcán egyszer csak megláttam őt… Felugrott a padról, de az a szőke az ölében már nem tudott elég gyorsan felugrani…
Kavicsok, mondom. Kavicsok az életemből…
Kommentek